... S amint elhajította, rögtön 8 km futott, minden fájdalom és gond nélkül. Nem kellett rászoktatnia magát. Nem voltak problémái. Egyszerűen levetette a cipőt, és futott.
Gondoltam, lehet, hogy ez volt a baj velem. Hogy valamilyen cipőt akartam mindenképp a talpamra tenni. Pedig itt nincsenek üvegszilánkok, nincsenek éles kavicsok az úton. Ez csak sima kő, még ha betonból van is. A futógép kényszersebességével ellentétben a valódi úton pont úgy futok, ahogy nekem tetszik.
És végre eldobva mindent, nekiindultam, hogy teljesen mezítláb fussak!
A nap tűz, az út forró, mégis élmény minden lépés! Olyan temrészetességgel rugózott a lábom, mint még soha azelőtt! A testem szinte beleolvadt a futásba, és egész egy teljes kilómétert kitartott a bőr a talpamon ... Most pedig vérhólyagok és vízhólyagok díszítik talpamat. Nesze neked gondtalan 8 km.
Az elkövetkezendő hetekben majd rá sem fogok tudni állni a talpamra, de legalább az kiderült, hogy csakis olyan cipőben szabad mezítláb futni, ami megtartja a talp eredeti rugalmasságát, ahol minden rezdülését érzem atalajnak... Még nem tudom, hol van ez a cipő. A cipőgyáraknak már nem hsizek. És a könyveknek sem. Most pár hétig úgysem futhatok sehova, próbálkozom tovább. Hátha meglelem az utat ...
2013. 07. 20.cipő nélkül, mezítláb, vérhólyag
Világéletemben utáltam futni. Gyermekkoromban mindig az utolsóelőtti voltam, levegőt is alig kaptam ... csak a baj volt vele. A matek sokkal jobban ment.
Mégis, ha az életem mélypontra került, a futás segített. Nem sokat, de mégis.
És 35 évesen eljutottam oda, hogy valamit azért mégis csak kellene mozogni. A sportok tőlem mind végtelen távol álltak. De futni valahogy mégiscsak egyszerűbb. Nem kell hozzá más, csak elhatározás.
Az első 4 km rettenetes volt. De lassan hozzászoktattam magam a kínhoz, és amint edződött a szervezetem, már könnyebben és többet is le tudtam futni.
Heti 15 km ... ezt kellett elérnem. Ha ez megvan, akkor már mondhatnám, hogy futok ...
A gerincsérv térített magamhoz. A futás, ami után hónapokig járni sem tudtam igazán. A gerincsérv, ami jelezte, futni nem lehet akárhogyan. A szakadt kis tornacipő kevés. Profi futócipő kell, ha nem akarok többet ártani magamnak, mint amennyit haszna van az egésznek.
Mégis az elkövetkezendő évek hol nagyobb, hol szűnő lendülettel hajtottak futni. Volt, hogy egy évig sem futottam, volt, hogy heti 40 km-t. A szervezetem megháláta a befektetést. A gericsérvem a Nike futócipőben nem romlott, sőt! Az addigi gyakori hátfájásom is elmúlt. S ha visszatért - már csak olyankor, ha hosszabb ideje nem futottam -, elég volt újra kezdeni. A futsá segít, karbantart ... és rém unalmas, kellemetlen. Egyetlen örömérzet az volt benne, mikor befejeztem a köröket: túlvagyok rajta. A legenda, miszerint endorfin szabadul fel, meg boldogság árad szét az ember testében, sehogy sem ért utól.
Ha pedig fokozni vágytam a teljesítményem, a derekam jelezte, maradjak inkább a megsuokott rutinnál.
A futás nem vitt előbbre. Azon kívül, hogy megmenttette a hátam, nem tett többé. Nem lettem jellem, nem élveztem egyetlen lépését sem, de még csak fogyni sem fogyasztott.
Majd 9 évig küzdöttem vele, míg egy barátom véletlenül nem említette a Tarahumarákat. A futók, akik mezítláb futnak, akár többszáz kilómétert ...
Nosza, hamar elő hálót, megnézni, ki mit is mond erről. Milyen az a mezítlábas futócipő? A Tarahumarák csak egy darab abroncsgumit kötnek a lábukra, aztán hajrá. Hát, gumi van itt is.
Míg kerestem a megfelelő gumit, egy futópadon próbáltam futni mezítláb. Bőr nem maradt a talpamon, de legalább megéreztem, hogy ha így futok, új izomcsoportok kezdenek dolgozni: kétszeresen is alig tudtam lábra állni. Míg gyógyult a talpam és múlt az izomláz, elkészült az első gumi talp futócipőm. Nem volt sima, így 1 km után már vérhólyagok tarkították talpamat. Ezért vasalóval egy szövet került a felszínére, a talpam alá, megolvasztva a bütyköket is. De újabb gyógyulás után újabb kudarc. Majd újabb és újabb próbálkozások. Ha a talp már nem ártott, a madzag dörzsölte véresre a lábomat. De hónapok és sebek megannyija után, elkészült egy strandpapucsból átalakított futócipő, amiben végre kilómétereket tudtam futni, és semmilyen kárt nem okozott. Az első 6 km-t ugyan még lassabban futottam, mint annakelőtte a Nike cipőmben, de mégiscsak megvolt. Már az izmaim is megszokták az új terhelést. S bár mindenki kihangsúlyozta, hogy a mezítlábas futást csakis fokozatosan szabad elkezdeni, nekem a problémamentes 6km után megjött a bátorságom. Egy nap pihenő, majd 8km. És még mindig semmi probléma. A sebességem lassan a régi. Úgy tűnt, végre megleltem a természetes futást! S bár most sem okozott nagyobb élvezetet rohangálni, legalább az újdonság izgalma feledtette a kellemetlen érzéseket.
Újabb két nap pihenő, majd újabb 8 km ... lett volna, ha a 6. km után meg nem kell állnom. A lábam csontozata megadta magát. Egy hónapig újra járni sem bírtam.
Most az az elméletem, hogy a strandpapucs talpa, túl puha volt, és túl vastag. Majd egy centi. A lábam talán túlságosan megemeltem ... nem tudom. Ilyenről sehol sem olvastam. A következő cipő egy keményebb talpú strandpapucsból készült, figyelve, nehogy túl lábujjhegyre állva fussak. A következő 8 km-t azonban már nem mertem megkockáztatni. A lábam csontozata vagy inai még mindig jelezték, hogy ez nem természetes. A járás már fájdalommentes volt, de egy-egy lábfejmozdulat még hónapokkal később is éreztette, hogy valamit igen csak elrontottam.
A várakozás közben olvastam a "Futni születtünk" könyvet, ami éppen a mezítlábas futásról szól. S egy epizódja egy nagy futó történetét mesélte el, aki 40-es éveiben még 10 mérföldet sem tudott lefutni, és csak a baja volt a futással, mígnem végül eldobta a futócipőjét ...
2013. 07. 20.
futás, mezítláb, tarahumara